Argosz a kicsiny vízgömb az ember lakta űr határától távol esik, a nagy találkozó helyszíne. Az emberiség történelmébe piros betűkkel írják nevét. Bolygókörüli pályán csak egy civilhajó roncsa kering, valószínűleg még évszázadok, lomha teknősbéka módjára kerülgeti a planétát, végtelennek tűnő útján. Celegrinn szigetére tervezték a találkozót, egy takaros kis falut építettek, a kényelem minden formájával felszerelve, mit még a Régi Föld jámbor lakói is megirigyelhették volna, a Nagy Évszám előtt, az emberi faj egy újabb fordulópontja előtt. De jaj, a falu helyén csak romok árválkodnak, diplomaták helyett csak halottak fekszenek az utcán mindenfelé. Aki életben maradt, nyöszörög még párat, majd örökre elhallgat, halálkiáltásuk a szótlan feketeségbe vész. De vigyázó tekintetünk vessük csak kelet felé, hol egy tavacska mellett fekszik még egy ember. Hátát fának támasztva kapkodja az éltető levegőt, a csend köpenye borul rá, mikor emlékei mélyére hatol.
Egy név merül fel a sötétségből, mi körül veszi tudatát, Argosz… Argosz, a nevét egy legendából kapta, mit már nem mesélnek sem a Földön, sem máshol az emberlakta világokban. Mikor Elerard kapitány, vagy Eradeld, erre járt, még nem nyelte el a felejtés fenevad a régi meséket, mi az emberiség öröke, a Földről. Erről átfutott az agyán a Hivatal, mi már a legfőbb hatalom, az emberlakta világok tulajdonosa, kivéve a Földet. Az Idegen Kommunikációs Hivatalt, még a Föld kormányai állították fel, azzal a céllal hogy felvegye a kapcsolatot az idegenkel. S gondolatai tovareppentek a történelem felé, halvány emlékek derengtek a Nagy Évszámról, 2385. Ebben az évben építették meg az első olyan hajót, ami az idegenek technikája alapján épült. A Földön háború tört ki a technika birtoklására, milliárdok hagyták el a földet, hogy megmeneküljenek a háború borzalmai elől. 2386-ra a telepesek már a Naprendszeren kívül eső bolygókat is bortokba vehették, s ebben az évében történt meg, hogy a Hivatal vezetői függetlenítették magukat a Föld kormányaitól, és saját államot hirdettek ki. Mire a földi vezetők befejezték gyermeteg háborújukat, a Hivatal hatalmasra nőtt és az addig alapított kolóniák tulajdonosának kiáltotta ki magát. Ez minden, mire emlékezett, de a Föld… párszor ját a Földön. Habár már koránt sem azt jelentette, mit egykor az emberiségek, és az első gyarmatosítóknak, de még mindig a Föld volt. A Hivatal iskoláiban egyszerre példa és ellenpélda, az emberi teljesítőképesség, és széthúzás, kapzsiság példája. Azalatt a pár év alatt, mikor a Földdel tárgyalt, alkalma nyílt megcsodálni a fennmarad emlékműveket, mik az emberiséget eredetéhez kötik, s sokan látogatják még ma is. Akkor még ő is csak egy tudós volt, aki nem csak a munkájának élt, és nem veszélyeztette mások pozícióit, akkor tudta csak csodálni azt, mait az emberiség igazi énjének nevezett. Ez a csodálat az óta alábbhagyott, állapította meg emlékei közt bolyongva. Hirtelen a leszállás előtt pillanatok tódultak a tudatába. A szolgálati hajó nagytermében várakozott vendégeivel. A kör alakú terem a Sötét Idők előtt korok műalkotásainak hevenyészett másolatai voltak. De a falat díszítő szőnyegek mintái, és színeinek kavalkádja szinte megbódította az embert. Aki vezető beosztásba került, annak többnyire jártasnak kelet lennie a Földi dolgokban, a történelemben, a művészetekben, a Föld aktuális viselt dolgaiban, a földi nyelvekben, mint például az Új Aratiort és a Latint. Egy asztalt ültek körül, egy dísztelen fa asztalt, de Albert emlékibe hietlen egy sárga asztal váltotta fel a fát. Vele szemben Hadeg miniszter ült, hogy miben az már elveszett Albert emléki között. Annyit viszont tudott róla, hogy ő fogja ellenőrizni, úgymond biztonságossá és szabályossá tenni a találkozót. Albert értesülési szerint, a tanács helyezte ide, kétes nőügyei és állítólagos megvesztegetés miatt. A miniszter jobbján Minort báró, a Hivatal legbefolyásosabb nemeseinek egyike, kora hatvan emberi év körül lehetett, de az öregedéslassító kezelések százévekre meghosszabbították, aki a különc viselkedésével hívja fel magára a figyelmet. Feleségén kívül a báró szívbéli jó barátja és állítólag a báróné szertője Nimrod úr is ott volt, az ő arca már kiesett Albert emlékeiből. Aki vállakózó, a Föld gyarmataira szállít, ezzel magára vonja pár földi szállító ellenszenvét. Valamit Adraorien grófnő, akire szülei hatalmas vagyont hagytak ingóságok, ingatlanok és befektetések formájában, amik a kapcsolatfelvétel egyik legnagyobb támogatójává tették.
- Nézzen csak körül fiatal barátom,- kezével a szoba képeire és faliszőnyegeire mutatott- mindez csak múlandó világunk képmutatása, rangokkal és címekkel együtt.- mondta a báró a maga csendes stílusában.
- No de báróuram.- torkolta le a grófnő, mint már annyiszor az út során.
- Senki sem kíváncsi már a fejtegetéseidre, már mindent halottunk kedvesem.- bökte oldalba felesége- Inkább a fiatalúr szóljon párszót az idegenekről, még egyszer.- a báró pedert egyet a bajszán, és észrevehetően unottan támaszkodott, miközben beesett szemi Albertre szegeződtek, de kissé ellenségesen.
- Haljuk - mondta a grófnő szelíden, és közelebb hajolt Alberthez. Megpróbálta felidézni a nő arcát, akaratának utolsó cseppjeivel, de csak a mandulabarna igézőszemek jelentek meg előtt, mik még most is, a halál küszöbén is csábították.
Gondolatai visszareppentek, egészen a felszállásig. Éppen egy képet nézegetett, egy nő, esküvői ruhában. A majdnem kerek arcról szendén néztek a barna szemek. Öccsének a legkisebbik lánya, Uniel. A képet most küldték a Földről. Pillanatokra eszébe jutott az öccse, aki a földön telepedet le, és ott sem volt képes használni az öregedéslassító kezeléseket. Erről egy rég elhangzott beszélgetés jutott eszébe.
- Nem akarok évszázadokig élni a semmiért. Örömök nélkül létezni, mikor már mindent kipróbáltam, csak azért élni, hogy tovább éljek és szenvedjek.- mondta megint, mint annyiszor az öccse, Jamis.
- Miért nem találsz magadnak egy célt, mint mindenki más, rajtad kívül!?
- Hogy elvakultan csak a munkának éljek, mint te és semmiről sem vegyek tudomást?!
- Ezt hogy érted?
- Úgy hogy téged is elvakít a munkád, nem a cselekedtek, ha nem a szív számít elsősorban, de te azt fordítva gondolod!
- Te és a nagyszerű elveid... – visszhangzottak a fejében a rég elhangzott mondatok. Majd a villám hirtelenségével a Pius Alfa űrkikötője jutott eszébe, az emberi űr pereme, a menekülők ugródeszkája. Mindennap milliók fordulnak meg itt, a legmozgalmasabb kikötő a Lopil Alfa után. A nagycsarnokban várakozott, a gigászi oszlopok tartotta több száz méter magasságba emelkedő kupola alatt. A rajta beszűrődő halovány fénysugár elég volt a napóra működéséhez, mit még az elsőtelepesek építettek. Az oszlopok között hatalmas rózsaablakok törték meg a nap kék fényét, és varázsoltak lélegzetelállító színeket a várakozó feje fölé, a nap minden órájában más és más kompozíciót. Albert az arany ragyogását, az ezüst csillogását, a zöld üdeségét, a vörös lángolását csodálta, miközben gondolatai megint messze jártak, a múlt homályában az Areatus VI. kicsiny bolygóján, mikor felettese holoképe rántotta vissza a valóságba, kopasz fejére három évszázad gyűrt ráncokat, mély árkokat, de szemei élénken figyeltek, vékonyvonal szája résnyire nyílt, s a szintetizált hangot is alig hallotta Albert. Pillanatra kiragadt a múlt világából, mikor ráeszmélt, hogy nem emlékszik hogy is néz ki, de az emlékek tengere visszasodorta a múltba.
- Minden óvintézkedést megettünk, de nagyon remélem hogy ez nem a Föld egy cselfogása. És ne feledje mit is képvisel. - majd eltűnt a kép.
- Nem hiszem hogy a Föld képes lenne erre...- morogta maga elé.
- Minden lehetséges. - szólat meg a mellet áll android, a mellé rendet MI jelenlegi teste. A nap többi eseménye emlékeiben egybemosódott, egy végetlen és színes kavalkáddá. Halvány emlékek derengtek a hivatali szolgák hadáról, szükséges rosszként tartotta számon őket. Hol sajnálta, hol megvette őket. Némelyiknek tényleg előrelépés volt a sorsa, de mások lecsúszott vezetők, derékbetört karrier után jutottak a szolgasorsba. Mindig körülötte nyüzsögtek, lesték minden parancsát, hízelegtek minden szavukkal. Ami már-már egyes esetekben elviselhetetlen volt Albert számára. Párszor elgondolkodott azon, talán ő is csak egy hivatali szolga a felettesei felé, hiszen felette is állnak a ranglétrán, mindenki felett áll valaki. Így van ez már évezredek óta, és jól van ez így, gondolta mindenegyes alkalommal.
De emlékei már tovaszálltak, és a báró hangját vélte hallani.
- Ez a rendszer, amiben ma is élünk, semmivel sem jobb, az előtte lévőknél, és az utána következőknél. Többek között az emberi tényező miatt. Mégpedig a megbízhatatlanság, a kapzsiság, és a hatalomvágy miatt. Mert az ember mindenen és mindenkin uralkodni vágyása nem ismer határokat, s nem kifejezhető a sajátmag alkotta világban. Ezek mindig elkísérik az emberiséget, a bölcsőjétől a haláláig. De tudták-e hogy az ember biztonságban érzi magát az általa kreált világban? Az egyén létrehoz magának egy "kuckó", amiben szertefoszlanak
a külvilág csábító csapdái, a hiábavaló remények, és megerősítést nyernek a megvalósítható álmok, vágyak. - fejtette ki a báró, a maga csendes stílusában, mondandója végeztével pedert egyet bajszán, és mint, ki jól végezte dolgát hátradől székében. Albert emlékeiben egy kényelmes mélyfotel formája jelent meg.
- Kedves báróm, nézeteit eddig vajmi kevesek osztották, sőt mi több manapság ellenzője számtalan akad, minden téren. De én azon a véleményen vagyok drága barátom, hogy az embereknek napjainkban csak az álmaik maradtak. És az én feladatom ezeket valóra válltani, már amelyiket lehetőségem van valóra váltani. - mondta Nimrod úr, majd ő is hátradőlt a fotelben.
- Már megint a pénz. - dörmögte a báró az orra alatt.
- Attól függetlenül igaza van a báróúrnak. - mondta a báróné, majd Albert felé fordult - Mit gondol Albert?
Majd az emlékek szárnyán megint az Argoszra került. Éppen az erdőt figyelte, ha az volt egyáltalán. De a tenger, mint a szülőbolygóján. a változatosság, annyi eltérő dolgot látott már utazásai során, de egyik sem fogható a Földhöz. Semmi sem hasonlítható a földhöz, aki egyszer is elutazik oda, úgy érzi, mintha mindig is ott élt volna. Ösztönösen élvezte a levegőt, a vizet, a tájat, mintha mindet ismerte volna, gyerekkora óta. Mikor az Alföldön járt, vagy letekintett a Kárpátok bérceiről, el sem tudta képzelni, hogy az emberiség miért tette tönkre ezt a bolygót, legalább is egy részét. Habár az embernek sikerűt lakhatóvá tenni számtalan bolygót, ezt az egyet még mindig nem sikerült helyrehozni. A tudósok azt állítják, hogy az emberben genetikailag kódolva van a Föld utáni vágy, ezért tesznek minden bolygót hozzá hasonlóvá. Egyesek ezt Ádám szindrómának nevezték el, és sötét jóslatokkal riogatják az emberlaktavilágok polgárait. Az emberiség genetikai leépülést, majd lassú "fulladását" vetítik elő. Albert soha sem hitt ezekben, mindig is a jövő, az ő jövője felé tekintett. Az első és egyelten éjszakán az Argoszon a bolygó össze emberi lénye egy helyen gyűlt össze. Ott volt mindenki, a vendégek, a szolgák, a hajó legénysége. Albert mellett nagy örömére a grófnő ült, egész este le sem tudta venni róla szemét, természetesen az estét újfent a báró fejtegetése töltötte ki, vagy csak ennyire emlékezne?
- "...mikor eljön a végítélet, csak az Úr áll majd melletek."- idézett az Új Remeku Bibliából - Most lássuk ennek a párját a Zelen Iratokból. "Mikor az Úr haragja lesújt elpusztítja a Földet. s az ember embernek farkasa lesz, letaszítja Istent, s helyébe lép. Kezdetét veszi a káosz, a Sátán maga jön el az emberért." Ugyebár látják a különbséget? - kérdezte a báró csöndben.
- Albert, mit gondol? - kérdezte tőle a miniszter.
- Az igazat megvallva, még nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel uraim.
- Látod kedvesem, van, aki csak a munkának él, és nem foglakozik olyan csacskaságokkal, mint te.
- Albert, ha lenne oly jó, hogy a szobámba kísér?- kérdezte Adraorien grófnő.
- Természetesen grófnő. - válaszolt habozás nélkül, talán kicsit gyorsan is... Lépteik visszhangoztak az alig megvilágított szűk utcán, az ismeretlen dzsungel zöld szimfóniája halovány sárga köddel lepte el őket, mi átmenet nélkül vált szürke zúgásra, Albert emlékeiben. Kelet felé néz, vagy nyugatnak? Már nem tiszták ezek az emlékek sem... Vadászgépek zúgása töltötte be a levegőt, a szél, mi arcba csapja, füst szagot hoz… Múzeumi gépek villannak fel, de itt újból összefolyik kép és hang, csak egy villanás egy Földi felségjelül gép oldaláról, majd a zűrzavar képei.
A halál feketéje és a vér vöröse égetlen robajjal robbantja szét a tábort. Hirtelen kérdések vetődnek fel elméje egy részén, mit még  nem nyelt el az emlékek folyama. Hol? Kik? Mikor? De egy emlék még nehezen a tudatába a furakodik. Még csak tisztviselő a Kala Prime-on, pályája elején. Egy összeaszott öreg üldögél mellette… nem is, áll. Díszes erkélyről néztek le, vagy inkább egy lebegőváros kupolájából? Az emlékek tengerén pillanatokra minden újból összefolyik, majd egy űrsikló hangját és egy emberét halja, valószínűleg a mellette álló öreget.
- Albert szokott álmodni, magányos perceiben? – mondja az egy oylan hangon, mit az emlékek alkottak.
- Nem, de néha úgy érzem egy álom az életem. – emlékeiben némi levertséget, vagy inkább megtörtséget érez ki, a hangnemből?
- Akkor az én életem egy rémálom. - halk kacagás hallatszott valahonnan, már a hangok is összeolvadtak, képzelet és valóság. Talán egész életemben egy álmodozó voltam? Merült fel benne a kérdés.
- Uram segíts! - fakadt ki belőle, még hallani is vélte a távolból, túl a sütéségen a saját hangját. Ekkor mintha kiesett volna tértből és időből, egyszerre látta magát számtalan helyen és időben. Puszta szemlélődő lett, látta mind mi volt, s mind mi lesz és lehetett, volna. Szabadon figyelt a tért és idő végtelenében, egy végetlen pillanatig. Végigkövette az emberiséget, a kezdettől a végéig, s az idő egy névtelen szegletében megtalálta, amit keresett. Hazaérkezett…
Pár hónappal később, az emberlakta űr minden bolygójára lejutott a hír, hogy az idegenek lemészárolták az emberiség diplomáciai küldötteit. Később ezt emlegették a Második Nagy Évszámnak, 3568, az emberiség keresztes háborújának kezdete, a Terrán Birodalom megalakulásának éve. Mert ekkor egyesült a Föld és a Hivatal, hogy megtalálja, és bosszút álljon az idegeken…